2. fejezet - Az ajtó -

Üdv! Itt a második rész! :) Jó szórakozást! :)
puszi :)

 - Ha nem vagy ember, akkor mi vagy? – Szólalt meg a csuklyás ember. Semmit nem értettem. Mit keresek én itt? Kik ők egyáltalán? Ez nekem  bonyolult! A csuklyás pasi levette a sisakját és egyenesen a szemembe nézett. – Az én nevem Arata. Te ugye bár Heather vagy, igaz? Rolf! Engedd el!  - A fiú még nézett egy darabig, aztán egy hírtelen mozdulattal leszállt rólam és felállt. A pillantása nagyon ijesztő és rideg volt. Sose éreztem még ilyet. Az egész hátamon végig szalad a hideg. – Tegyünk egy próbát! – Szólalt meg az előttem álló fiú, ha jól emlékszem Rolfnak hívják. – Most mire készülsz? Rolf mit csinálsz?! – Egy hosszú, élesnek tűnő kardod vett elő és egyenesen felém jött. Léptei lassúak, és nyugodtak voltak, ezért én sem voltam ideges, még ha tudom is, hogy mire készül. Leguggolt, majd így szólt. – Akkor lássuk, mi is vagy valójában. -  Amint kimondta, habozás nélkül mellkasomba szúrta a kardot. A testem megfagyott és a felgyülemlő vér a számon keresztül távozott. Folyamatosan köhögtem fel a vért, nem akart elfogyni. Csak jött és jött. Már annyi vér kifolyat belőlem, hogy normális ember rég elvértezz volna, de én nem. Olyan volt, mintha végtelen sok vér lenne bennem. – Úgy látszik nem fog meghalni. – Ám hírtelen gyengének éreztem magam, és minden elsötétül. – Ezek szerint nem ember! Ki kell derítenünk, hogy mi! – Ezt hallottam utoljára. Aztán nem éreztem semmit sem. Lassan kezdtem magamhoz térni, és kinyitni a szemem. Egy gyenge hideg szellő simogatta a testemet, ez azt bizonyította, hogy még mindig nem volt rajtam ruha. Legalább egy vacak rongyot adhattak volna rám a rohadékok! Most már mindegy! Nagy nehezen felálltam a lábamra, de olyan volt, mintha nem akarnának nekem engedelmeskedni. Össze is estem. Nem érdekel! Akkor is felállok. Egy fa volt mellettem így abba kapaszkodtam. Mikor jobban körülnéztem egy erdő középen lehettem, ami elég félelmetes volt. Fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide, valószínű, hogy azok az akármik hoztak erre a helyre. De miért? Elegem van már ebből! Haza akarok menni! Amikor végig néztem magamon egy fásli volt a körbe tekerve a mellkasomon. Szóval… nem állom volt? Tényleg mellkason szúrtak? De hogy éltem túl? Így is tele voltam kisebb nagyobb hegekkel, és némelyikből még mindig folyt a vér. Próbáltam megindulni, de nagyon nehezen ment. Nem vall rám, hogy feladom, így tovább próbálkoztam. A fák sűrűn egymás mellett helyezkedtek el, így tudtam beléjük kapaszkodni, viszont a kilógó ágak ismét felhorzsolták a bőrömet. Nagyon fájt! Ahogy haladtam tovább valami kirajzolódott a távolban. Nem annyira láttam, hogy mi az, így közelebb mentem hozzá. Amikor oda értem egy kellemetlen, ugyanakkor fura szag csapta meg az orromat. Még közelebb mentem. – Ááá! – Jött egy sikoly a torkomon. Amit láttam nagyon rémisztő volt. Mindenhol véres kéz lenyomatok voltak, a fákon, a leveleken, és azokon a holtesteken, amik ott fetrengtek, vérben úszva. Az egész testem remeget, de össze kell szednem magam! Itt legalább vagy húsz holtest volt. Oda mentem az egyik lány holtestéhez, neki nem annyira voltak véresek a ruhái. – Ne haragudj. – Mondtam. Nem él már ugyan, de amit most teszek az hullagyalázás. Elkezdtem levenni a lány ruháit. Csak a fehérneműit hagytam rajta, az összes többit levettem és felvettem az én testemre. Igaz, csak egy vékony pamut nadrág és egy ujjatlan póló volt, de ez is több a semminél. Az egyik holtestnél találtam egy telefont. Gyorsan tárcsázni kezdtem a segély hívót, de nem volt térerő. Ekkor hallottam meg egy madárhangot. Nagyon különös. Olyan volt,…… mint egy hollóé. Elindultam a hang felé, és egy nagy, vastag fához érkeztem. A hang már nagyon közel volt hozzám, és mikor kinéztem a fa túloldalára olyan dologban volt részem, amit ezelőtt sosem láttam. Egy ajtó volt előttem. De nem úgy mint egy háznak vagy bárminek, csak egy ajtó volt, önmagában. És annak a tetején volt egy holló. Akkor ezt a hollót hallottam az előbb! Közelebb léptem az ajtóhoz és a háta mögé néztem, mint a filmekben, de persze nem volt mögötte semmi. A kíváncsiságom játszadozni kezdett velem, ezért a kilincsre tettem a kezemet. – Én a helyedben nem tenném.  – Jött a hang. Mikor balra néztem egy magas fiú állt ott. Szőke haja és kék szeme csak úgy világított ebben a fényben. – Te meg ki vagy? – Kérdeztem. – Én inkább azt kérdezném meg magamtól, hogy mit keresek itt. Úgy látom eltévedtél. Ez itt nem a játszótér kislány!- – Már megbocsáss, de nem vagyok kislány! – A szavai nagyon sértették a fülemet. Közelebb jött és lehajolt hozzám. – Tudod, ez az ajtó nem csak egy ajtó, hanem annak a helynek a bejárata, ahova ember nem léphet be. – Mi az hogy ember? Ennek meg mi baja van?! – Na ne szórakozz már velem! Már te is kezdet ezt az ember dolgot?! Már a tököm ki van ezzel! Komolyan mondom! – A fiú még közelebb hajolt az arcomhoz és szó szerint lesmárolt. Ellöktem magamtól és ordibálni kezdtem. – Normális vagy?! Mit képzelsz magadról?! – Ördögien elvigyorodott, és végig nézett rajtam. – Hiszel, a természet feletti lényekben? – Na ez tuti ketyós! Uram atyám! Ez a pasi nagyon idióta! – Természetesen nem! Milyen kérdés ez? – Olyan gonosz és sejtelmes vigyor jelent meg az arcán, hogy még a hideg is kirázott. – Egy ember! Szerinted, képes ilyesmire? – A levegő egyre forróbb lett és a srác ingje magától szétszakadt. A hátán pedig szárnyféleség nőt ki. Lesokkoltam. Fájdalmat és kínt éreztem. Mintha irányítanák a testemet. A szárnyak hatalmasak voltak, közelebb jött és körbe fogott a szárnyakkal. – Szerinted én ember vagyok? Ha igen, akkor erre, hogy lehetek képes? Tévhitben élsz aranyom. Nem vagyok ember. Legalább vagy ötezer éve. – Hátrálni kezdtem, de a hülye szárnyai megakadályozták a menekülésemet. – Ez az félj csak! Rettegj! – A félelem érzése egyre erősebb  volt bennem. Alig hittem a szememnek, hogy ilyen létezhet, annyira féltem, hogy megmozdulni sem bírtam. De ezt próbáltam nem kimutatni, ami nem nagyon ment. – Hmmmmmm! Érdekes darab vagy!  Úgy döntöttem, hogy mostantól a játékszerem vagy. – Jelentette ki egyszerűen. –Már megbocsáss, de azt hiszem, hogy ehhez nem sok jogod van! Most pedig engedj el, menni akarok! – Mielőtt a fiú megszólalhatott volna fura hangokat kezdtem hallani, amire a srác is felfigyelt. – Úgy látszik, társaságot kaptunk! – Mondta. Megrémültem és mikor a fejemet balra fordítottam egy kis lány állt velem szemben. A ruhája tiszta vér volt, szinte az egész teste. A szája szélén folyt ki a vér. Pillantása ördögi és félelmetes volt. Mindezek ellenére olyan érzésem lett, mintha már találkoztam volna vele. Mikor körül néztem a tájt rengeteg ember állt előttem, de olyan furán néztek ki, mintha…. nem emberek hanem zombik lennének. – Hmmm! Úgy látszik engem nem igazán látnak. Szóval nem rám vadásznak. – Vigyorodod el a szőke hajú srác. – Mi? Ez meg mit jelentsen?! Kik ezek egyáltalán?! – Kérdeztem rémülten. – Nem ismered fel őket? Hiszen mindegyiket te ölted meg. –

- Mi?! Te meg miről beszélsz?! Nem! Én nem öltem meg senkit. - - Ó de hogy is nem! Megölted őket, és most a véredet akarják a bosszú miatt. – Mi baja van ennek a srácnak?! Ez nem normális! Meg kell szabadulnom innen de nagyon gyorsan! – Ne is álmodj arról, hogy szökni próbálj! Innen nincs menekvés aranyom! – Mi a-…?! Honnan tudta, hogy szökni próbálok?! – Onnan, hogy gondolat olvasó vagyok! Igaz nem profi szinten, de bele látok az emberek fejébe. – Mondta az előttem álló srác. – Na ne röhögtess! Ilyen ócska dumát még sosem hallottam! – Vágtam hozzá. – Igen?! Akkor majd meglátjuk! – A többi embernek nem mondható lényekhez fordult. – A tiétek! – Ezzel pedig eltűnt a semmiben. – Mi?! Várj, ne hagy itt!! – A szívem egy hatalmasat dobbant, és hirtelen olyan volt, mintha meg is állt volna. „-Heather! Heather! Miért öltél meg?! Ennyire utálsz?! Mi rosszat tettem?!-„ - Szólalt meg ismét a fejemben egy hang. A legfélelmetesebb az volt, hogy a saját hangom szólt hozzám. A hátamon, a vállamon és még a lábamon is kezeket éreztem. Azok a valamik megtámadtak, harapdálni és karmolni kezdtek. Szinte szaggatták a húsomat. Minél jobban szabadulni akartam, annál jobban belém vésték a fogaikat. A hozzám tapadó nyáluk marta a sebeimet.  Újra és újra lelöktem magamról őket, de mindig visszamásztak, és szinte belőlem táplálkoztak. A vérveszteségem nagyon sok volt, de még így is talpon voltam. Aztán hírtelen a testem önmagától mozdult. A jobb kezem ököllel arcon vágta az egyik lényt, majd a következőt is. Legalább vagy ötöt kinyírtam, mert az ütésem nagyon erős volt. Szinte ember feletti. A testem nem akart leállni így a többit is megöltem. A sebeim égtek a fájdalom miatt. Percről percre nagyobb volt a fájdalom. Végül térde rogytam, és lihegni kezdtem. „ – Miért bántasz?! Mi rosszat tettem? Heather! Heather miért?! –„ - Elég! Hagyd abba! Nem öltem meg senkit! Nem vagyok gyilkos! Nem vagyok! – A kezemmel befogtam a fülemet, és reszketni kezdtem. – De az vagy! Te öltél meg! – Hirtelen felemeltem a fejem és az a kislány állt előttem, aki korábban is megjelent. – Te meg ki vagy? – Kérdeztem zavartan. – Én te vagyok! Hát nem emlékszel? Belőlem születtél. Az én részem vagy. – A hangja akárcsak egy gyerekké olyan volt. Vékony és halk. – Belőled? Ez meg mit jelentsen? Hogy érted, hogy a részed vagyok? Mi vagy te? – Az utolsó kérdésem flegmatikus és rideg volt hozzá. – Én egy emlék vagyok! A te emléked! Anya halála után létre hoztalak téged, aki megölt engem. Az én nevem megegyezik e tiéddel, mert én te vagyok. A te gyerekkori éned. – Az utolsó kijelentése vísszhangzott a fejemben. Ez valami félre értés! Ilyen nem létezik! Vagy igen? Már nem tudom mit higgyek! Ezt én kurvára nem értem. – Én segíthetek neked. Átadhatom az erőmet, hogy életben maradj a hollóban! – Amint ezt kimondta nekem esett és egyenesen a karomba harapott. – Áááááááá! - Annyira fájt, hogy felordítottam. A levegő kavarodni kezdet körülöttünk, mintha egy tornádó közepében lennék. Az önmagában álló ajtó ami mögöttem volt, hirtelen kinyílt, mert hallottam a nyikorgását. Nagy lendülettel hatra csapódtam a karomon lévő lánnyal együtt, egyenesen a kinyílt ajtó másik oldalára. A lány még mindig teljes erővel harapta a karomat, hiába próbáltam leszedni magamról, nem ment. A végére már teljesen kimerültem és az erőm is elhagyott. Aztán a lány elengedte a karomat és kirepült az ajtón. Mikor felnéztem az a fiú állt felettem aki farkas alakban is volt. Ha jól emlékszem, akkor Rolfnak hívják. – Sophie! Zárd be az ajtót! – Mondta a fiú. Egy aprócska fény jelenet meg, ami egy hatalmas erőhullámmal bezárta az ajtót. Mikor jobban szemügyre vettem, hogy hol is vagyok a lélegzetem is elállt. Egy zord hely volt, napos tájjal, de mivel túl sok volt a felhő így a napfényt eltakarták. Pont annyira volt sötét, hogy még láttam, mégis a hideg végig szalad a hátamon annyira rémisztő egy hely. A fiú megfogta a karomat és felállított. Nagyon féltem ezért hátra léptem egy lépést. – Ne félj! Mi nem bántunk! – Szólalt meg a kis fényecske, ami előttem volt. Majd ebből a fényből egy velem nagyságú, vékony lány jelent meg. – Az én nevem Sophie! Gyere! – Nyújtotta a kezét segítségül. – Bocs, de nem igazán akarok menni sehova, csak haza! – Löktem el a kezét elutasítóan. A lány csalódottan rám nézett a fiú pedig összeszorította a szemöldökét és elhúzta a száját. Igen, nem tetszett neki, de nem érdekel! Elegem van! – Lehet, hogy léteznek az embereken kívül más lények is, de akkor sem megyek veletek! – Jelentettem ki! – Úgy hogy vigyetek haza! – Mondtam erényesen. Az előttem álló lány értetlenül nézett rám majd a fiúra, majd ismét rám szegezte szemeit. – Haza? De hisz itthon vagy!